Némaságba borult a környék. Hangtalanul sóhajtoztak a fák nem rég elvesztett csodálatos díszük után. Őszi idő volt. A madarak az ágak tövében hallgatva húzták össze magukat. Vihar előtti csend volt. Kézzel foghatónak tűnt a leheletek súlya ahogy a sírnál álltunk. Mindenki fekete fátyolok vagy sötét álkönnyek mögé bújva gondolataiban egy teljesen más vízen horgonyzott.
Képmutatók gyűlését hirdették meg ma minden bizonnyal. Rezzenéstelen arccal vizsgáltam az embereket. Amott a sírgödör végében állnak a szülők. Könnyekben úszik a szemük, pedig talán most látják őt két percnél többet. Hónapok óta nem találkoztak... Azon jár a fejük, mit kezdjenek a szobával. Nézd ott pedig a legjobb barátja. A semmibe bámul, nem mer ránézni a sírra. Kezeit összekulcsolva gyanítom most is Istenhez imádkozik, hogy miért pont ő... Osztálytársak, távoli rokonok, barátok mind-mind gyász szagú álarcok mögé bújva azon morfondírozik, vajon mi haszna lesz neki ebből. Aztán rájönnek, hogy hiába a fáradtságos színlelés. Nem lesz ebből semmi sem. Szinta látni a gúnyos mosolyt az arcukon ahogy virágot dobnak a sírra. Én egy fának dőlve csendben meghúzódok. Minden bizonnyal szemtelennek tartanak, hogy így vizslatom az arcukat, de muszáj másfelé figyelnem. Én már kisírtam a lelkemet, és a teste mellé temettem. Zokognék, de valami hatalmas erő rám nehezedik. Elhessegetem a gondolataimat és megakad a szemem a barátnőn. Jó ideje megcsalta, most is ahhoz a másikhoz vágyódik. Mereven a sírra szegezi a tekintetét és fekete ingjének sarkával játszik. "Bár itt lenne..." Bár itt lenne... De már nem lesz... A mély gyász elborította a temetőt. És tudtam, valószínüleg sokan most vannak utoljára is a sírnál. Üvöltöttem volna, de képtelen voltam. Minden sötét volt. Talán én is meghaltam...